Írások

 

A szabó és a tűje

 

Írta: Fenyősy Zita és Múzsái, 2021

 

Egyszer valaha élt egy szabó egy nagy szénakazal tövében. Ott töltötte napjait a szabad ég alatt. Nap sütötte, szél borzolta, eső áztatta, harmat hullott rá, csillagok ragyogták körbe. S ő derűsen, békésen varrogatott, időtlen idők óta már. S micsoda ruhákat! Szépek voltak, akár a mesében! Apró virágos rékliket, csipkés blúzokat, kacifántos mintájú köntösöket, mindent, amit csak képzelet megszülhet. Vitték is portékáját, s messze földről elzarándokolt érte a nép, csakhogy az ő finom mívű ruháit csodálhassák, olyan híre kelt páratlan művészetének. Ám nagy hírével, nagy sikerével együtt nőtt a szabó öntudata is. Fontoskodva összehúzott szemöldökkel öltögetett, röpke vizsla pillantást vetve a körülötte álló bámészkodó asszonyokra, emberekre.

- Hiába, kell a jó szabó a világra! - jegyezte meg időről időre. - Kell, hogy szép ruhába öltözhessenek leányok, legények, asszonyok, emberek. Mi volna, ha mindenki csak egy zsákvásznat öltene magára!

Micsoda sajnálatos fogyatkozás érné a világot! - így szónokolt fennhangon a szabó, s szorgalmasan öltögetett.

 

Volt ennek a szabónak egy felesége. Egy egyszerű mosóné. Biz őt semmi különleges tehetséggel nem áldotta meg az ég. Igen egyszerű asszony volt. S egyszerűségében nem vette tekintetbe ura tehetségét. Csak zsémbelt vele naphosszat. Sokat civakodtak a szabó és felesége.

- Kelmed folyton csak a napot lopja ott a szénakazal tövében, míg nekem leszakad a derekam, annyit lótok-futok, hajlongok, hogy ellássam a gazdaságot! Hát soha annyi tisztesség nem szorul

már kendbe, hogy megfogná a munka végét végre igazában is? Minek az a sok cifra ruha! Hisz jóravaló embereknek jó a zsákvászon is, hogy magukra öltsék! Amíg azt a sok úri cafrangot varrogatja, én megszakadok a munkában! Ki gondozza a portát, ha a gazda mindig csak úri huncutsággal van elfoglalva?- mérgelődött az asszony.

- Csend legyen, asszony! Ne üsd bele az orrod olyanba, amihez nem ér fel közönséges elméd! Hallgatni sem bírom ezt az istentelen beszédet! Hát mivégre volnának világon leányok, legények, asszonyok,

emberek, ha mind csúf zsákvászonba bújtatnák testüket! Mivé válna a világ! Hahh! Ostoba asszonyszemély! Még elgondolni is képtelenség! Hisz nap nem sütne többé reánk, eső nem öntözne,

szél nem cirógatna, harmat nem harmatozna, csillag nem ragyogna, mert nem volna mivégre! Hisz a szépség élteti a világot! - s a szabó éktelen haragjában az asszonyhoz vágta a szabóollóját.

Nagyot jajdult az asszony, mert fájdalmasan felsebezte testét az olló, de annál mélyebb sebet ütött a lelkén az ura ezzel a beszéddel. Hisz nem akart ő rosszat. Csak el volt keseredve, magányosodva a reá tornyosuló sok munka alatt.

S ettől fogva többé nem szólt. Magába fojtotta elkeseredését, panaszát, s nem értette, miért nincs szeme rá az urának, milyen kínkeserv rágja belülről.

 

Elkomorodott a szabó kedve is. Nem lelte örömét többé a népek csodálatában. S komor kedve a keze alatt készülő portékán is meglátszott. Megfakult a napsugaras derűje, mind a művészete. S lassan elmaradoztak a csodálók is. Csendes, elhagyatott lett a hajdan oly vidám, leányoktól legényektől, asszonyoktól emberektől hemzsegő szénakazal. Végül maga maradt egyedül, meg egy kósza kecske, s egy méhecske. Az asszony már felé sem nézett. Nem látta hónapszámra.

 

Elfáradt a szabó, ölébe ejtette a kezét, s komoran meredt a kezében a szabóollóra. Végül egyet gondolt, s elszántan feltápászkodott. Elvágott minden köteléket, ami még ide, erre a helyre visszahúzta. S tűjét a szalmakazalba szúrta, hogy soha többé senki meg ne találhassa. Mert az egy varázstű volt. Benne rejtőzött a művészetének a fele. Aztán nekiindult az országútnak. Ment görnyedten, komoran, elszántan. S ahogy távolodott, ahogy szaporodtak a mérföldek mögötte, úgy párolgott el lassan a rosszkedve, lett egyre egyenesebb a dereka, s végül felszabadultan, boldogan lépdelt, s csak ment, ment, szakadatlan. Elővette a furulyáját ujjasa zsebéből, s víg kedvében csodálatos dallamokat fújt rajta. S amit addig a tűjével cifrázott, azt most az ujjaival csalta ki a furulyából . Mindenfelől köré gyűltek a népek, s hallgatták a furulyaszót áhítattal. Újra csodálók vették körbe, s tisztelet övezte, amerre ment.

 

Azonban este, fáradtan, mikor szénakazlak oldalában keresett éjjeli szállást, ledőlve a tövükben, valami keményet érzett az oldalánál. Odanyúlva a szabóollót markolta a keze, s elkomorult a kedve, elnehezült a szíve, mert eszébe jutott szegény, dolgos felesége, aki annyit zsémbelt vele hajdanában, s akivel oly szívtelenül bánt.

 

Egyik éjjel álmot látott. Álmában újra a régi otthonában találta magát, a napfényes udvarban, tyúkok szaladgálták körbe, s a felesége közelgett egy szakajtó maggal hogy a tyúkoknak szórja eleségül. Megöregedett az asszony, mély ráncok barázdálták az arcát. Szigorúság, idegenség ült ki az arcára. Mikor a szabó meglátta, csak nézte, nézte, aztán önkéntelenül a szájához emelte a furulyáját, s fújni kezdte. S belefújta búját... s az asszony minél tovább hallgatta a furulyaszót, mindig enyhébb lett az arca, végül eleredtek a könnyei, úgy dünnyögte az urának.

- Mégiscsak jó az úri huncutság is valamire. De most már menjen. Itten többé a haragom nem tartóztatja. Vigye magával a varázstűjét is, mert a tehetségének a másik fele abban van elrejtve, tudom én azt,

kecske elmekegte, méh elzümmögte nekem. - S azzal elhintette az utolsó marék búzát a tyúkoknak, sarkon fordult, s bement a házba.

Eddig tartott a szabó álma, eddig tart az én mesém is. S hogy ne rojtosodjon, szabó elvarrta, olló elvágta. Itt a vége, fuss el véle.

 

 

 

Mese a zöld kígyóról s a hét cseresznyefáról

 

Írta: Fenyősy Zita és Múzsái, 2021

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy derék kígyó. Azért volt derék, mert szép zöld volt, és derék vastagságú volt derékban. És hosszabb volt, mint zöld! Gondolható, hogy milyen hosszú lehetett. Nagyon magasra tudott kúszni, nagyon mélyen lehajolt onnan a magasból, és szerteszét nézve mindenfele ellátott, nem maradt rejtve a szeme elől semmi.

Egyszer ez a derék kígyó elment vadászni. Ment, mendegélt, s útközben a karjára akasztott tarisznyájából vett ki egy- egy cseresznyét, bekapta, megette, és a magját kiköpködte az út mentén. Így haladt bandukolva, amíg meg nem látott hét szép nagy cseresznyefát egy nagy rét kellős közepén. Odament, hogy telerakja a jócskán megfogyatkozott cseresznyés tarisznyát szép piros cseresznyével. Igen ám, de ahogy haladt a réten, egy mély hang szólt föl neki egy mély és keskeny lukból. Lesandított a kígyó, nézegetett befele, hallgatózott.

-Neked szóltam ám, kígyó koma! -hallatszott onnan lentről.

-Hallom én, hallom én, hogy valaki szólított, de nem tudom, ki. Ki vagy hát? Hadd lássalak, miféle szerzet vagy!

Nagy hallgatás volt a felelet a mély és keskeny lukból. Bement volna a kígyó a lukba, ha befért volna, de derék kígyó volt, ezért nem fért. Csak kíváncsian nézdegélt befele.

-Engem ugyan hiába próbálsz meglesni! Engem még soha senki meg nem lesett, kígyó koma! Korábban kell ahhoz felkelned!

-Nem szeretek én korán kelni, akárki is vagy te ott lenn a mélyben.-válaszolta a kígyó.

-Egy szépséges királykisasszony voltam, mikor beleestem ebbe a mély és keskeny résbe. Olyan voltam, mint a nádszál, a hangom, mint a fuvola hangja.

Egyszer történt, hogy errefele haladtomban véletlenül beleestem. És itt megragadott engem ezer ördög, mind egy súlyos láncot kötött rám, s ide lettem zárva örök időkre. Már nem is akarnék innen kiszabadulni, mert rút lettem, mint egy ördög, én magam is, és mély lett a hangom, és keskeny a rés is. Innen szólok hát föl az erre járóknak, mert igen szomjas s éhes vagyok, hátha valakinek megesik a szíve rajtam, megszán, s hoz nekem arról a hét cseresznyefáról hét cseresznyét, hogy egyszer végre jóllakhassam.

-Ha csak ez a kívánságod, hát én szívesen hozok neked, rút királykisasszony. De csak akkor, ha a hét piros cseresznyéért hét kérdésemre válaszolsz.

-Ez meg már mivégre volna?-gyanakodott méltatlankodva a mély hang a mély és keskeny lukból.

-Avégre, förtelmes királykisasszony, hogy én is kapjak valamit a fáradságomért cserébe. Máshogy nem lesz cseresznye sem.

-No, ha nem lesz, akkor nincs más hátra, benne vagyok az egyezségben. Hadd halljam az első kérdést, hogy gondolkozhassam a válaszon, amíg idehozod nekem a fáról.

-Első kérdésem így hangzik, ördögi királykisasszony. Miért sárga a nap, s miért fekete a luk?-s a kígyó elindult az első cseresznyefához, hogy leszedje az első cseresznyét a királykisasszonynak.

-Nem jársz túl az eszemen, furfangos kígyója!-mérgelődött a mély hang a keskeny lukból.-Azért sárga a nap, mert nem piros. S azért fekete a luk, mert fekete ördögök lelke sötétíti.

-No, itt a cseresznyéd, királykisasszony. Akarsz-e másodikat?

-Jajj de rég ettem ilyen jót! Áldjon meg az Isten, jószívű derék kígyó! Hol a második! Hadd lássam!

-Nem ám addig, amíg a második kérdésemre nem kapok választ!

-Hogy szól hát a második kérdésed, derék kígyó? De gyorsan, mert elepedek, úgy kívánom a cseresznyét!

-Miért szól háromszor a kakukk, mikor valami igen fontos dolog van készülődőben?

-Ezt nem tudom.- keseredett el a királykisasszony.

-Akkor ideteszem ezt a cseresznyét, ide a rés szélére. Ha nincs válasz, nincs cseresznye sem.

-Szívtelen kígyófajzat! Hát akkor legyen. Azért kakukkol hármat a kakukk, mielőtt valami fontos dolog történne, mert a kakukk az különös madár ám. Nem maga költi ám ki a tojását, nem ő neveli föl a

fiókáját. Így lesznek a különösen fontos dolgok is. A múzsa megtojja, s sorsára hagyja őket, amíg egy arra haladó vándor ki nem költi belőle a fontos s különös dolgot.

-Tessék a cseresznye! -hajította le a mélybe a kígyó.

-Hadd halljam a harmadik kérdést!

-Miért fáj a talpa a vándornak, mikor sokat jár-kél, s miért poros a gúnyája?

-Bolond kígyója! Miért keserítesz engem ezekkel a bolond kérdésekkel? Honnan tudjam én azt?

-Ha nem tudod, nem tudod. Isten áldjon, királykisasszony, megyek hát utamra.

-Ne menj, kígyó! Maradj még! Azért fáj a talpa, mert nem a föld felett jár, s azért poros a gúnyája, mert felveri a port.

-Hopp a cseresznye!

-Negyedik kérdés mi lesz, te kígyó? De szaporán ám, mert minél több cseresznyét kapok, annál jobban mar az éhség utána.

-Halld hát a negyedik kérdésemet. De mi az? Mi történik itt? Miért lett ilyen tágas ez a rés?- hőkölt hátra a kígyó, mert majdnem belecsúszott az előtte tátongó nyílásba.

-Ne azzal törődj, te kígyó! Mondjad hát a kérdésed.

-A negyedik kérdésem így szól. Miért van hatalom azok kezében, akik nem tudják azt sok jóra váltani?

-Azért, hogy íze legyen a cseresznyének, te kígyó! Mit kezdenék én e kis marék cseresznyével, ha nem éheztem volna reá régestelen rég óta! A fél fogamra sem lett volna elég!

-S miért vesz mankót a hóna alá a sánta?

-Mert elbukna nélküle.

-S miért háromszor veri vissza Döbrögin Lúdas Matyi?- szólt a kérdés.

-Mert akinek egy nem elég, megkapja háromszor.

-S miért jöhettél ki ebből a börtönből, s miért szépültél meg, te királykisasszony?-ámult el a kígyó.

-Azért, mert a cseresznye kihozott. Áldjon meg az Ég ezért a jótettedért, hogy nem hagytál engem itt bezárva, mint annyian előtted. Mind elriadt az én mély hangomtól. No, én megyek is apám királyságába,

már biztosan el nem tudják képzelni, hova lettem ilyen sokáig!- kiáltotta fuvolahangján a szépséges királykisasszony, s eliramodott apja királyságába.

Ha el nem iramodott volna, az én mesém is tovább tartott volna. Itt a vége, fuss el véle!

 

 

 

A három egér

 

Írta: Fenyősy Zita és Múzsái, 2021

 

Mikor még a hajnalok fényesebbek voltak, és sok híd vezetett keresztül a folyókon, utat adva a vándorok lába alá, élt egyszer egy széles, tágas mezőn három egér. Nem voltak különleges egerek. Élték egéréletüket. Szép élet volt, szorgos élet. Gyűjtötték a szomszédos búzaföldekről az eleséget, átjártak a vakondékhoz látogatóba, jókat társalogtak egymással, elégedettek voltak. Egyszer-egyszer arra kószált a róka, de ügyet sem vetett rájuk, neki nagyobb falatra fájt a foga.

 

Azonban egy őszi reggel odaköltözött a mező szélére egy vén boszorkány. Összeeszkábált magának egy kunyhót, amin a széles réseken besüvített a szél, és dőlt ki a füst, mikor alágyújtott az üstnek, hogy valami ennivalót kotyvasszon össze magának. Sürgött-forgott a vén boszorkány az üst körül. Nézegette a receptes könyvében, mit kell beletenni a lobogó vízbe. Beleszórt már mindent, csak épp egy szárazra aszalt egér hiányzott már neki. Elindult hát, hogy fogjon magának egyet. Kétrét görnyedve csoszogott a tágas mezőn, és az orrát leszegve szimatolt, éles szemével fürkészve egérlyuk után. Mikor a hársfa közelébe ért, egyszer csak észrevette az egércsalád kuckójának bejáratát a fűbe rejtve. Ahán! Itt van! Villant nagyot a szeme diadalmasan, és botjára támaszkodva, reszketősen várt, mikor bújik elő egyikük. Ám az egereknek is volt eszük. Ki sem merték dugni az orrukat, megbújtak a kuckó legtávolabb sarkában, ugyanis az egerek beleláttak a boszorkány gondolataiba, és látták, hogy veszélyben forognak. Várt hát a boszorkány, de öreg volt már, és elfáradt a lába, ezért visszabandukolt a kalyibájához egy sámliért. Az egerek tudták, ha maradnak, végük, ezért kis batyut kötve sebtében a szükséges holmikból, kisurrantak a lyukból, és nekivágtak a nagyvilágnak, hogy valahol, biztonságos tájon új helyet találjanak maguknak. Igen fájt a szívük, mert nagyon szerették ezt a mezőt, és közel volt a búzaföld is. Nem szenvedtek hiányt semmiben, és a nagy hársfa olyan illatos, lombos, szépséges fa volt, hogy annak, tudták, nem fogják párját találni semerre a világon.

 

Búsan szedték a lábukat a poros úton, meg sem állva, míg délutánra nem hajlott az idő. Addigra nagyon megéheztek, ezért elhatározták, hogy letelepednek egy közeli kút köré, vizet húznak, megmosakodnak, aztán hozzálátnak az elemózsiához. Nekiveselkedtek hárman a kút kallantyújának, és tekerni kezdték a láncot fölfele a dobra. Zörgött a lánc, emelkedett a vödör, végül locsogva megállt a kút kávájánál. Mindhárman nekiálltak lemosni magukról az egész napos úti port. Ám ahogy érte őket a víz, gyönyörű szép három lánnyá változtak. Álmélkodva nézték egymást. Hát ez meg hogy történhetett? Hamar rájöttek, hogy ez a kút az varázskút, és átformálja, aki magára locsolja a vizét. Egy ideig hüledeztek és örvendeztek, hogy nem boszorkánnyá változtak, ám megjelent a kút tövében egy manó, és fölvilágosította őket, hogy mindenki olyan formát kap a kút vizétől, amilyenre érdemesnek találtatik. És azt is mondta, hogy aki a vízben megfürdött egyszer, az azt az életre szóló feladatot kapja, hogy mindenhol felkeresse a saját népét, hogy őket valamilyen módon rávegye, hogy kis szürke egerekből daliás ifjúvá vagy szép leánnyá váljanak. Azonban mindenkit óvjon attól, ha nem elég érdemes rá, hogy a kút vizéhez hozzáférjen, mert senkinek nem jó, ha boszorkányokból, gonosz varázslókból lesz egy regimentnyi. Hiszen akkor a világ összes tágas mezején lévő összes egér nem lesz elég számukra, mindből eleséget kotyvasztanának maguknak.

Meg is ígérte a három leány, hogy úgy tesznek, ahogy a manó mondta. Elindultak útjukra.

 

Mentek hát, sok földet bejártak, és mindenhol ahol varázskutat találtak, buzdították a jólelkű egereket, hogy locsolják magukra az átváltoztató vizet. Ám egyszer egy olyan kúthoz értek, ami körül nagy tolongás volt. Látszott, hogy ez valami másféle, mint a többi volt.

Ez a kút ravasz kút volt. Olyan víz eredt belőle, ami a méltatlan szürke egereket is gyönyörű szép lánnyá és daliás ifjúvá változtatta. És mikor erre a méltatlan szürke egerek rájöttek, tolongani kezdtek a kút körül. Mind meg akart fürödni benne. Így történt, hogy egyre több olyan szép lány és daliás ifjú járt-kelt ezentúl a világban, akik belül rútak, önzők, gonoszak voltak. De ezt a népek nem tudták, és nem tudták azt sem, hogy óvakodniuk kellene tőlük.

Szegény lányok, megrémültek, mikor látták, mi történik. Elhatározták, valamit tesznek, hogy megakadályozzák ezt a veszedelmet. Mikor nagyban törték a fejüket, mitévők legyenek, megjelent a manó. Tudta már, hogy mi a baj, és jött, hogy segítsen a lányoknak, tanácsot adjon nekik.

 

-Derék lányok, eredjetek, és hirdessétek a szürke egereknek, micsoda veszedelem támadt! Mondjátok el nekik, hogy ezentúl nem lehetnek biztosak, még ha mégoly szép leány, mégoly daliás ifjú próbálja is őket kapacitálni valamire, hogy abból valami üdvös dolog fog kisülni. Hirdessétek, hogy egyedül érzékenységükben, jó megfigyelőképességükben, éles megkülönböztető tudásukban, és legfőképpen jó szívükben bízhatnak.

-De mindez nem elég, hiszen nem vagytok elegen, és sok egérkéhez nem jut el a figyelmeztető szó. Sok egér pedig ha hallja is, nem elég érzékeny és jó megfigyelő egér, hogy képes legyen megkülönböztetni az ártalmas szándékú ifjakat, leányokat. Ezért hát valami módon ellenőrzés alá kéne vonni ezt a veszedelmes kutat. Ne terjedhessen a veszedelem szerte a világon. Értetek engem?

 

-Hát persze.- mondták a leányok. Tanácskozni kezdtek, mi módon lehetne elejét venni a veszedelemnek.

-Talán azt kellene kideríteni, hogyan támadhatott ez a megtévesztő kút. Hogyhogy ennek a vize különbözik másétól! - sugalmazta nekik a manó.

Meghökkentek a leányok. Ez nekik még nem jutott eszükbe. Valóban, hogyan támadt itt ez a kút ezzel a bajt hozó vízzel a gyomrában?

-Hát az bizony egyszerűen! - mondta a manó. - Látjátok ott arrafele, a távolban azt a széles, tágas mezőt, azzal az óriási hársfával a mező szélén? Lakik ott egy gonosz boszorkány. Minden harmadnap idecsoszog korsójával vizet merni ebből a forrásból. Nem ízlik azonban neki a friss, ragyogó tiszta, hűvös vize ennek a varázskútnak. Hogy sorvadt ínyének ne legyen oly idegen ez az íz, hát a korsajában varázslevet hord ide, amit belelötyköl, s ezzel mérgezi a kutat.

-Hiszen ez az a boszorkány, aki minket tőrbe akart ejteni, hogy varázslevébe szárított egeret dobhasson! - álmélkodtak a leányok. - Hiszen mi előle bujdostunk világgá, akkor váltunk leányokká! Hiszen ez az a kút, aminek vizében mi is megmosdottunk!

A manó rejtelmesen gyűrködte az állát, aztán így folytatta.

- Ez bizony az a kút, leányok. De ti nem voltatok méltatlanok, mikor megmártóztatok benne, ezért nem okoztatok bajt. Az a távoli széles, tágas mező volt valaha az otthonotok. De veszedelem fenyegeti most a környéket, és minél több méltatlan egér jut a vizéhez, annál messzebbre hat a veszedelem.

- S lehet valahogy megszakasztani a bajt? - kérdezte az egyik leány.

- Nem egyszerű...- mormogta a manó.- Nem kis fáradtságba kerül, de lehetséges, hogy sikerülni fog. Kérdés, hogy ki vállalkozik rá.

- Hát mi! - vágták rá a lányok.

- No akkor jó, mert háromnak is sok lesz a gond és vesződség, hogy meggyógyulhasson város és vidék. De engedelmességet kell fogadnotok nekem.

A lányok némán, tágra nyitott szemmel bólintottak.

- Azután nem minden veszedelem nélkül való, még ha segítek is nektek, tudjátok meg, mert nektek csak a jóság s szigorúság lehet a fegyveretek a megátalkodott boszorkány ellenében. Fogtok sebeket kapni garmadával. Azonban én és társaim majd bekötözzük, gyógyítjuk, ahogy tőlünk telik. De a harcot nektek kell megvívni.

Megijedtek a lányok. Nem voltak épp bátrak. Félénk, érzékeny egerek voltak belül. Most mi lesz? Elszomorodva ültek a manó körül, és bánatosan nézték a távolban bólogató hársfát. Szellő fújdogált, napfény játszott a levelei közt, és feketerigó dala hallatszott oda hozzájuk. Milyen szép is volt, mikor még ők is ott élték csendes életüket. Milyen szépen, békében megvoltak. S hogy összekuszálódott minden. Milyen veszedelem támadt a boszorkány megjelenésekor.

- Azért annyira ne szontyolodjatok el, leányok. - bátorította őket a manó.

- Mesélek én nektek arról a boszorkányról. Mert nem volt ám mindig boszorkány. Jóravaló asszony volt ő valaha, és szorgalmas is. Azonban volt egy almafája a gyümölcsöskertjében. Termett az alma, jött az almaszüret ideje. Leszedte, kosárba gyűjtötte az asszony az almát, hajlongott, nyújtózkodott, gyűjtötte halomba. Aztán asztal mellett meghámozta, felszeletelte, tésztát gyúrt. Finom almás pitét szándékozott sütni belőle. Ám mikor szétterítette a tésztára az almát, látta, hogy még éppen egy almányi hiányzik, hogy elég legyen a tésztába. Törte a fejét, mit tegyen. Egyszer csak nagy szekérzörgést hall az országút felől. Kitekint, hogy mi az, és látja, hogy egy ember ballag egy szekér mellett, a szekér meg telve van piros, mosolygó almával.

Igen ám, de az asszonynak nem volt pénze, hogy almát vegyen. Szűkösen élt, minden krajcárt félretett, hogy az ínséges időkben legyen miből megélnie.

A szekeres meg csak haladt, haladt, távolodott az almákkal.

A asszony elkeseredve nézett a szekér után.

- Micsoda sanyarú sors! - fakadt ki haragosan.- Dolgozom, szorgoskodom, s még egy almára való pénzem sincs, amit magamra költhetnék! Én Istenem, miért büntetsz te engem! Nem bírom én ezt a sorsot! Élni akarok, szabadon, bőségben, jólétben! Olyan élet volna csak a jó, ahol halomban állnának az almás piték, hogy ehetnék végre amennyi jólesik, ne csak mindig spórolni, kuporgatni kelljen!

 

Meghallotta ezt a pók a sarokban, s megszólalt.

Rendes, tiszta asszony volt ez az asszony, de ez a pók elkerülte a figyelmét. Meglepődve kapta oda a fejét, ki beszél.

-Hallod-e te asszony! Minden rokonomat eltakarítottál a sarokból! Részvét nélkül elpusztítottad szépen szőtt, művészi hálóikat. S még te kérded, mit vétettél, hogy ily sanyarú sorsod van?

Megmondom én néked, mit csinálsz rosszul, ha már kérded. Az a bajod, hogy nem jó helyen keresed a szerencsédet. Hisz ezerszer fohászkodtál már az Éghez. S lett valaha haszna? Hát miért próbálkozol ezeregyedszer is, ha látod, hogy nem hallgatnak meg téged? Nézd ellenben a szomszédasszonyt!

Milyen dölyfösen jár szép két lovát befogva a hintajukba! S milyen finom konyhát visz! Milyen jóféléket süt főz a szakácsnéja!

Vajon hogyan s miből telik neki?

Elárulom neked. Tegnap a hálómba tévedt egy légy, s őtőle tudom, aki saját két szemével látta. Ugyanis a szomszédasszony az ördöggel cimborál. S az ördög szolgálja hűségesen. S neki cserébe csak a lelkét kellett eladnia. Csekélység! Lélek?...Hisz élni kell valamiből, nem tekinthet az ember folyton mindent.

A gyomor követelődzik. Van egyáltalán lélek? Dajkamese. Éhség van és szükség, dolog van és keserv. Ezt letagadni nem lehet, nincs is, ki tagadná. De lelkét az ember miből tapasztalja? Mondják, hogy van, mondják, hogy drágaság, amire ügyelni kell. No de milyen áron? S mi végre? Dajkamese.

A szomszédasszony nem vette be. S lám, milyen jól él, milyen gazdagságban, kényelemben. S milyen tisztesség övezi. Ha rám hallgatsz...

De hát nekem mindegy. Nem hallgatnak az emberek az okosabbra. Hát csak senyvedjenek. - így beszélt a pók a sarokból. Ugyanis nem pók volt ő, hanem a Belzebub, pók testét öltve.

 

Nem hiába beszélt az ördög. Meghallgatásra lelt az asszonynál. Egy ideig vívódott, aztán döntött.

S abban a minutában megjelent neki az ördög. Megkötötték az alkut. Régesrég volt ez, azóta vénasszonnyá lett az asszony, s úgy kiszikkadt a lelke, hogy kívül-belül pergamenné aszalódott.

Végül boszorkánnyá változott.

 

Azonban halljátok, leányok: senki nem reménytelen sohasem. Nektek lenne a feladatotok hogy segítsetek neki levetkezni boszorkányságát, hogy újra a hajdani jólelkű asszony váljék belőle, aki a kúthoz nem bájitallal megy, hanem mosnivaló fehérneművel.

 

A három lány megnyugodott erre. Már nem látták olyan félelmetesnek a boszorkányt. Meg is egyeztek a manóval.

S attól fogva kezdődtek a harcos napok. Felvértezték magukat türelemmel, határozottsággal, békességgel, szigorral, jósággal.

Munkálkodtak kora hajnaltól késő estig, néha még éjszakába nyúlóan is. Ha így nem sikerült, megpróbálkoztak úgy.

Ha elcsüggedtek, egymást biztatgatták. Ha mind elcsüggedtek, akkor odajárultak a kúthoz, beletekintettek, kifürkészték a boszorkány legtitkosabb gondolatait a manó segítségével, mivel a boszorkány néma maradt szép szóra, néma fenyegetésre, nem lehetett kicsalni belőle semmitmondó pár mondatnál egyebet.

Nehéz volt biz ez. Kaptak fájdalmas sebeket is. A manó gyöngéden bekötözte, gyógyító füvekkel kenegette, ahogy előre ígérte. De a fájdalom azért ott maradt. Sajgott az emléke is.

 

Azonban egy dolog nem fért a leányok fejébe sehogy sem. Hogyan van az, hogy egy hajdan derék, becsületes asszony jobb szeret csúf, huzatos kalyibában, büdös varázsleveken, rút alakban élni?

Hogy nem látja, hogy az ördög bizony rászedte? Hisz nem ezt akarta. Az volt az egyezségben, hogy jómód, dínomdánom, hejehuja lesz a fizetség a lelkéért cserébe.

S helyette...

 

Nem sejtették, hogy mi a rejtély nyitja.

Mikor beletekintettek a varázskútba, a manó segített nekik.

-Ó! Hát ezért! - kiáltottak föl diadalmasan, hogy végre megoldódott ez a kínzó kérdés.

Az ördög idővel hályogot vont a boszorkány szemére, amin keresztül élesen látott, de semmit sem annak, ami valójában volt. A rútat vonzónak, a vonzót szegényesnek, kopárnak látta. A jóság, tisztesség már mit sem ért a szemében, mohóság, önzőség kerítette hatalmába. Mikor idáig züllött az asszony, megvonta az ördög a megbeszélt fizetséget. Hisz elérte a célt. S ördögéknél nincs betyárbecsület. Csak addig tartják be a szerződés maguk felé eső részét, amíg a céljukat el nem érik.

S ez a hályog addig el nem tűnik az asszony szeméről, amíg az igazságnak nem sikerül a szívébe férkőzni, hogy megmentse őt a pokol torkából.

De Egyetlen Igazság van, s az a Szeretet.

 

Ám hiába próbálkoztak a lányok, kudarc kudarc hátán érte őket. Végül feladták a fáradságos küszködést. Csalódottan ülték körbe a kutat, és azon töprengtek, mit csináltak rosszul. Egyszer csak ott termett köztük a manó.

-Mi a baj, leányok?

-Nem megy, nem sikerül.-mondta a legidősebb.

-Látjátok, ez okozta a legnagyobb fejtörést nekünk is. Mi segít ott, ahol ti csődöt mondtok?

-No majd én.-vigyorgott rájuk az ördög a kút fodrozódó tükrében.-Nagy sírás rívás, fogcsikorgatás lesz, figyeljétek meg.

-Az nem használ. -szólt közbe a manó.

-Már miért ne használna? -érdeklődött gúnyosan az ördög.

-Mert Egy Igazság van, és az a Szeretet.

-Ezt éppen az imént hallottuk. És azt is, hogy csődöt mondott a tudományotok.

-No, azt épp nem mondtam. Csak azt, hogy a lányok tudománya. De van megoldás, ne aggódjatok.

-Hadd halljuk.

-Előbb a te módszeredet, ördög kolléga.

-A módszerünk a következő: tűzön pirítjuk, olajban sütjük, darabokra szaggatjuk, nyársra feltűzzük, aki a markunkba kerül. Megkínozzuk, hogy öröm lesz még nézni is.

-Nem jó.

-Már miért ne lenne jó?

-Mert Egy Igazság van, és az a Szeretet. Ha egy önző embert a tűzön pirítanak, az nem ér rá szeretni.

-És miért kéne szeretnie?

-Hogy meglássa az igazságot.

-Hát akkor? Mi a megoldás?

-Aki önző, az magát szereti, mert mindig a saját hasznát nézi. Legyen meg az akarata. Hadd szeresse magát. Meghagyjuk őt magának. És ennyi. Ha a cél az te voltál, akkor eléred a célod. A te dolgod, mit kezdesz vele. Majd meglátod, mennyi örömet okoz.

-Nem rossz, nem rossz. De mi teljesen önzetlenül dolgozunk, komám. L'art pour l'art. A mi munkánkból nekünk hasznunk nem származik. Hát erre mi az orvosságod?-rosszmájúskodott az ördög

-Keblemre, kolléga! Hisz akkor egy út a miénk!

-Az igaz. Csak ellenkező irányba haladunk.

-Arra is van megoldás.-mondta legyintve a manó.

-És mi? Hadd halljam.

-Hisz most mondtam. Egyetlen Igazság van, és az a Szeretet! Mit szerettek ti?

-A rombolást, kínzást, csak úgy, a gonoszság kedvéért.

-No, akkor megkapjátok. Aki amit szeret, azt kapja.

 

-Már csak egyet nem értek.-szólt elgondolkodva a legkisebb lány.

-Kérdezz hát.

-Miért kértél meg minket rá, hogy segítsünk, ha tudtad, hogy hiábavaló a fáradozásunk?

-Nem volt hiábavaló, lánykáim. Mert levontátok belőle a tanulságot. S ahol tanulság található, ott nem hiába történtek a dolgok.

-S mi volt a tanulság?

-Hát mégis hiába volt...

-No, akkor megpróbálkozunk vele.-biztatta az elkámpicsorodott manót a lányka.-Az a tanulság, hogy a mi módszerünk nem segít.

-Már miért ne segítene?

-Hát kinek?

-Aki szereti a másikat, csak rosszul.

-Van olyan?

-Sokan vannak úgy vele. S van még valami tanulság?

-Igen. Hogy Egy Igazság van, és az a Szeretet.

-És mi a szeretet?

-Elköteleződés az igazság mellett.

 

 

 

Kettőt léptem...

 

 

Kettőt léptem a hideg, híg levegőben,

arrébb egy megfontolt alak,

tisztán ágaskodtak a határban oszlopok,

s egy vonat haladt.

Sár fölött a szél fújt fényesen, bennem ez korai emléknek

mindmáig megmaradt.

Csak álltam, az ég felettem

beborult, leültem a padra, s

tanultam angolul.

Fürt szőlőt kaptam hirtelen, arrébb a megfontolt alak,

angolul tanultam, ő

folyton arra haladt.

Jött a tél, hó hullt,

kotorták a havat,

én a fák alatt rugdostam a havat.

Hold jött föl, kerek,

a megfontolt alak

mindig arra haladt.

Nagy lettem, ameddig csak elláttam,

akkora lettem, s nem láttam,

hogy mindig kisebb maradt.

Most kisebb lettem, ezért,

Rá gondoltam, ezért,

de ő már elmaradt.

 

 

Fenyősy Zita, 2015

 

 

 

Pusztítás

 

 

Este, fél éjjel recsegnek kint a fák,

tömören és zajosan vágja sok ember.

Visszhang ugat, felelnek rá a kutyák,

szél fújja el a hangjukat.

( Ketten figyeljük csak az éjszakát,

magam csupán, s egy hallgatag farakás.)

 

Most kint vannak az ágas-bogas ég alatt,

holnap ott lesznek a csupasz ég alatt,

s holnapután -bizisten- a fáknak emléke sem marad.

 

 

Fenyősy Zita, 2015

 

 

 

Útonálló

 

 

Te fenséges, méltóságos, rettenetes éccaka!

Én megbúvok, te rámhullasz. Szótlanul hallgatunk.

Aztán meghallom, hogy kinn feleselnek a kutyák.

Erre mégjobban belekezdek a hallgatásba.

Kintről minden zaj felém tolul:

kihallom a kőkockát a suhogó

dekékdesötét hallgatásban.

Megszorul az asztal minden éke,

ordít már szinte, oly szilárdan áll,

s erre egy virágos cseresznyefa hullik ki belőle,

s kiáll az éjszakába az ablak alá.

Szél fújja balról, szél fújja jobbról,

húsz éve hogy erre készült már,

sa fa inkább ordít, de szilárdan áll,

sa fa ordít, ordít, s szilárdan áll.

 

 

Fenyősy Zita, 2015

 

 

 

Remény

 

 

Könnyű kupacot hordott a szél porból,

felleget vont körém s a napos fák köré.

Valahol sok rácson túl (apró foltokra tört a

napsugár), egy barna tyúk odaadással énekelte

a folyton tojt titkos tojás dalát.

Por ebédem, por vacsorám töltötte meg a sárga szitát,

míg rám az akácvirág lassan nyarat szitált.

S hogy munkámtól elszólított az este,

a lenge por leszűrődött a föld alá,

s tudta a szikár famétrek alatt csendben

meglapulva,

hogy másnap megint kiásom,

hogy lesúrolja róla a nedves földet a májusi szél,

hogy könnyű felleget vonjon körém s a napos fák köré.

 

 

Fenyősy Zita, 2015

 

 

 

Tanul az életről

 

 

Ostoba esetként

választ el fala,

valamerre arra észak fele.

Még nem határozottan

foglaltam helyet,

többször kitértem.

Nyelt egyet futó pillantása rajtam,

autók zúgtak el, kőfal vágta el,

lámpák adtak alája aszfaltutat.

 

Egyszer arrébb tettem ablakomat,

felém fordult attól a nap.

Megmutattam sajátfényű ablakomat,

s belésütött a tavaszi reggeli nap.

Ültettem virágot akkor,

nagyot nem, szépet nem,

kicsit és porosat,

képek és lapok közt hasalót.

Ő felém intett, és

mozgatva billentve

egyik s másik lábát,

sajátosan tovaballagott.

 

Hiába mint tavaszi búza a leány,

az ég súlya termett ott egyszer.

Mindenfelől mondták az egek

szívesen látunk, gyere csak, gyere csak!

Míg ő mutatta a foglalt helyet.

 

Megfogtam az ecsetet is végre,

s éghet a szem, futhat a tej,

derék hangok vesznek körül,

s örül az óra a falon.

Kétszer ha felnézek a plafonig,

mégis megy a munka.

 

 

Fenyősy Zita, 2015

 

 

 

Együttérzés

 

 

Tudod miért van kalapács az oldalamon?

Arrébb hullott le az ágról súlytalanul.

Odaléptem,

Begomboltam,

Hóba sírtam:

 

Eldőlt betűk, árva diók, kalapáccsal rátok vernek,

Összezúznak

Súlytalanul.

 

 

Fenyősy Zita, 2015

 

 

 

Igekötős igék helyesírási gyakorlása

 

 

Rekedt hangon

odarakom

vékony tollam

odaszántja

szemem színe

megduplázza

hosszú ember, ki hosszan állsz

szemem rajtad megcsömörlött

szívem rajtad uzsonnázott

két lábaddal énrajtam állsz

hosszú arcom még hosszabb lesz

rekedt hangom rekedtebb lesz

indulatom a légbe' hál

szép reményem a földbe' hál

mert te engem csak megnéztél

de én téged megláttalak

s hogyha látok, mindig látlak

másokban is téged látlak.

 

 

Fenyősy Zita, 2015

 

 

 

Hagyaték

 

 

Húsz habverő húz. Rettentő vadak.

Meghalok én egyszer,

megakadok akkor, ott a láthatáron

fénylő kontyú vágynak,

s mondják majd ha látnak:

,,Alacsonyan járnak az asszonyok

s a felhők ma a láthatáron."

 

S szólnak egymáshoz szép vörös hajnalon:

,,Gyanúsan nődögél egy lágy akáclevél."

S leforrázzák virágában - s a Nap újrakél,

s peremén a fáknak újrakél a szél.

 

Súlyos padlás szája zuhan - ezt látom én.

Nincsen sötét, mert ég az ég,

harsogó zöld tavasszal telt december van mégis,

december van mégis.

 

Dehogy fáj a Földnek!

Dehogy fáj az Égnek!

Hogy hogy látom újra.

Dehogy látom újra.

Mégis fáj a Földnek.

Mégis látom újra.

 

 

Fenyősy Zita, 2015

 

 

 

Alku

 

 

Fák.

Utánuk lohol a délután,

a november talpú hideg, szürke ég.

Párja a hétfő délutánnak,

álmos és halott,

és haza,

és vonat,

és állomás.

Ott az emberek járásán a jel,

s csak a fák tudják a láthatáron,

hogy heves, vad, ostoba galamb a madár.

Rászáll karodra, ott riszálja

két szárnnyal kedvesebb magát.

A gaz.

 

Ül egy ágrólszakadt,

derekasan néz a szemembe ma,

s a múltkor én.

,,Adnék én,

s te megköszönnéd."

És lapos a has, de

éles az út, és város az ég, meg

bár a vasút is elmegy az ég is

hát elmegyek én is. El én!

 

 

Fenyősy Zita, 2015

 

 

 

Barátság

 

 

Nem gondolok rátok -

rosszakat.

Enged a barát-

nak adott három

tejfehér gondolat

esélyt.

Súlyos az ég,

nem adom és hagyom,

hogy semerre talált

aggodalom teremjen rátok

gondokat

semmiért!

 

 

Fenyősy Zita, 2015

 

 

 

Elfogadás

 

 

Öreg, rozoga, már

már pocakot ereszt,

de húzza-vonja testét a bő

idő.

Leszaggatom róla

szép napok sorát,

s elmondom,

múlt tettek lettek,

mik adták rangos gondomat.

 

Szememben lakott még akkor

vasárnap nőtt gondolat,

szememben szép volt

véletlen emberek sora,

így múlt a

múlt.

 

Megnéztem őket mind,

megnéztem hétköz-

s ünnepnapon,

s láttam, hogy ember mind,

s örültem ennek nagyon.

 

 

Fenyősy Zita, 2015

 

 

 

Kincs

 

 

Az idő múlik,

de kemény

s gyorskezű, barna

ránccal teli markom-

ba pénz még

nem simul.

 

Nyugalom!

Peremvidék ez.

Terelem gondolatom:

El innen félelem,

aggodalom!

Nincs itt veszély!

 

Tartok majd

számolatlan kincset

markomban én!

Csak győzzem kivárni!

 

De az nem pénz lesz.

 

 

Fenyősy Zita, 2020

 

 

 

A kisnyúl és a farkas

 

Írta: Fenyősy Zita és Boldizsárék, 2021, 2022

 

Hajdanában, valahol a rideg Északon, élt egy nyulacska.

Ez a nyúl nagyon szerette az északi égboltot. Felfelé szegett fejjel próbált magasba szökkenni, hátha eléri az égen szikrázó csillagokat, ám folyton nagyot nyekkenve huppant vissza a fagyos földre. Elérhetetlenek voltak számára. A sok hiábavaló próbálkozás elbátortalanította a kisnyulat. Bánatosan araszolt a gazos domboldalakon. Elhatározta, hogy ő ugyan többé nem próbálkozik a csillagokkal. Szépek, szépek, és csalogatók is, és rideg a földön az élet, ez is igaz: de keservesen kiábrándító folyton nagyot nyekkenni - a csillagokra szegezett tekintettel.

 

Elhamvadt benne a rajongás, a remény. Tétován kaparászott a kórók közt, hogy valami majszolnivalót találjon, s védett zug után kutatott, ahol meghúzhatja magát ebben a kietlen világban. Egyszóval, olyanná vált ő maga is, mint a földkerekségen szerteszét ugrándozó többi nyulak.

 

Ám tudnivaló, hogy minden ezer esztendőben egyszer olyan napra virrad a Föld népe, amelyiken megnyílnak az Egek, és magasba ágaskodó létrák ereszkednek a Földre mindenfele, hogy aki fölfelé akar haladni, utat találjon magának.

 

Így történt, hogy a nyulacska, egyik gyökérkereső útja alkalmával szinte fölbukfencezett valamiben. Fölnézett, hát látja, hogy egy ágaskodó, egekbe vesző létra állja el az útját.

-No lám! - hökkent meg a nyúl. - Ez meg hogyan nőtt ide? Eddig föl sem figyeltem rá, pedig erre szoktam bóklászni amióta az eszemet tudom. Pedig milyen magasba nyúló, messzire tetsző fenséges, magasságos létra!

És a nyulacska abban a minutában el is felejtette, hogy ő gyökeret indult keresni, annyira fellángolt benne az érdeklődés a létra láttán.

-Itt az alkalom, hogy elérhessem a csillagokat az égbolton!

Még egy méricskélő pillantást vetett a magasba, aztán elszántan így mormogott:

-Egy életem, egy halálom, megpróbálom. - s azzal kapaszkodni kezdett fölfelé.

Csak mászott, mászott, mászott. Már délutánba hajlott a téli nap, mikor félúton lepillantott. Szédület fogta el, olyan mélység tátongott alatta. Megijedt a kisnyúl. Járt az agya, mit csináljon, miközben kiverte rémültében a hideg veríték. Mi lesz, ha megszédül, lebukik ebből a rettentő magasságból? Innen lesz még csak keserves a nyekkenés! Túl sem éli!

Aztán ha nem bukik le, hanem folytatja útját, akkor mi vár rá vajon? Se étele, se itala ebben a magasságban! Éhen vész, szomjan hal, megveszi az Isten hidege!

 

Amint ezt végiggondolta a nyulacska, igen kívánkozni kezdett a földre. Nem sokat tétovázott, ereszkedni kezdett lefele, hogy még az éj beállta előtt talajt érjen. Igen ám, de ahogy haladt fokról fokra mélyebbre, egyre erősödő zihálás ütötte meg a fülét. Gyanút fogott, lepillantott, hát egy mogorva ordas farkast látott meg messze alatta, a létra aljánál. Éppen mászni kezdett fölfelé. Ugyanis éles szimattal idáig követte a nyulacskát a kóró borította dombokon, és megpillantva a magasban, utána eredt.

 

-No, szegény nyúl, most aztán szorítóba kerültél! - motyogta kétségbeesetten magának a nyulacska, és észvesztve kapaszkodni kezdett a felhők felé.

A farkas is utána, lihegve, zihálva, csak úgy lobogott a piros nyelve az igyekezettől. Pont egy ilyen nyulacskára fájt a foga.

 

Ahogy egymás nyomában emelkedtek egyre magasabbra a létrán, épp arra repült egy gólya az alkonyatban. Bizony, egy gólya, aki már ide, a messzi Északra volt kénytelen utazni drága portékáival, annyira nem talált számukra gazdát másfelé. Kilenc kíváncsi nyúlfióka leselkedett ki a csőrében hordozott kendőjéből!

 

Ahogy megpillantotta a kisnyulat, örömmel lebbent utána.

-Hé, nyulacska! - kelepelte, vigyázva, nehogy a csőrébe akasztott kendőt elejtse közben. - Hová olyan sietve? Beszédem van veled!

-Nem érek rá! - lihegte a nyúl egészen kifulladva. -Nem látod, hogy üldöz a farkas?

-Farkas? Miféle farkasról beszélsz?

Erre már megállt a nyúl, letörölte a verejtéket a homlokáról, és visszatekintett maga alá. És majdnem elengedte a létrafokot, annyira elámult.

Egy büszke, délceg nyúllegény rótta a fokokat alatta.

-Hát ez meg hogy lehet?- hüledezett a nyúl. - Hisz tisztán láttam, hogy farkas szegődött a nyomomba!

-Meglehet, meglehet, nyúlkisasszony. Biztosan a létrától van, hogy most nem farkas többé. Átváltoztatta, mert ez égi létra, varázserővel. Ne is törődj vele. Inkább ide hallgass. - s azzal a gólya közel hajolt a nyúl füléhez, és sutyorogni kezdett bele.

Csak sutyorgott, sutyorgott...

-No, hát ezt akartam mondani!- fejezte be a gólya. - Mi a véleményed róla?

-Nem való nekem a házasság, gyerek... - nevetett föl a nyulacska.- De itt van ez a nyúllegény, lehet hogy ő belemenne a dologba.- azzal megvárta amíg eléri őt a legény.

-Szeretnél kilenc kicsi nyúlfiókát? - kérdezte a nyulacska kíváncsian.

-Nyúlfiókát?-tűnődött a nyúllegény.

-Igen.

-Megenni? Nem lenne rossz! Jöhetnek!-mondta a nyúllegény a száját nyalogatva.

-Megenni?!-döbbent meg a nyúlleány.- Hát farkas voltál te valóban? Nem csak a szemem káprázott hát?

-De már többé nem vagyok az, igaz.-nézett végig magán megvetően a farkasból lett nyúllegény.-Így nem kell. Van nekem már otthon kedves, aranyos kis farkaskölykem.

-És mi lesz veled, ha visszatérsz az otthonodba? Hisz megesznek vacsorára! Fél fogukra se leszel elég.

-Miről beszélsz, te gyáva nyúlleány!- villogott büszkén a délceg nyúllegény szeme, és csak úgy dagadt a melle a tettvágytól, hogy megmutassa, ki az úr a háznál otthon.

-Férfi vagy te a gáton, az már igaz! -makogta a másik elismerően. - De mégis meg kell ezt jobban gondolnod, hogy mi legyen most már. Jó kis bonyodalomba keveredtél.

-Már az igaz.-kapott észbe a nyúllegény. -Mert mi lesz most, hogy én is nyúllá változtam? Lehet, ha lemászok erről a lajtorjáról, visszaváltozom farkassá.

-Abban ugyan ne reménykedj!-szólt közbe most már a gólya is.-Vissza már nem változol te soha. Legfeljebb szétszaggatnak a többi farkasok odalent. A te egykori komáid, bajtársaid. Lefele innen a pusztulásba vezet csak az út.

-Jaj, jaj, szegény fejem! Hová is jutottam én!-jajongott a farkasból lett nyúl.-Mi lesz most már énvelem?

-Csak annyi, hogy megtudod, milyen folyton a farkasoktól rettegni.-mondta hidegvérrel a nyúlleány, egy kis kárörvendéssel a hangjában. Nem hatotta meg a másik jajgatása.

-Nyugalom, nyugalom.-szólt közbe a gólya.- Csak semmi civakodás. Haladjatok fölfelé ezen a lajtorján, és meglátjátok, hogy ha lent veszélyes is, de előre szabad az út. Egyszer csak kilukadtok valahová. Talán nem is olyan rossz kalandba vágtatok bele.

Töprengve meredtek egymásra a nyulak. Alant a farkasok fenik rájuk a fogukat. Jobbat nemigen tehetnek, minthogy megfogadják a gólya tanácsát.

-Hát akkor gyerünk.-sóhajtott egy nagyot a néhai farkas. Fájt neki a búcsú aranyos kis farkaskölykétől. Egy könnycseppet morzsolt ki a szeme sarkából.

-Nem örökre szól a búcsú, vigasztalódj, pajtás.-mondta neki bátorítón a gólya. -Hiszen ki tudja, lehet, egy szép napon a fiad is elindul, talán épp az apját megkeresni, és akkor, ha ő is felmászik a magasba a létrán, ő is nyúllá változik. Sőt, még a feleséged is jöhet. És akkor megint együtt lesz a család.

-A gyerek jöhet, a feleség nem kell.-fanyalgott a néhai farkas.

-Nem úgy van az. A te feleséged. Te akartad őt magad mellé.-mondta most már széles mosollyal a nyúllány. Már nem is takargatta föltörő jókedvét.-Most már nyöghetsz. Ki mint veti ágyát...

 

Ekkor mély hangú szózat hallatszott az Égből:

-No, gyertek már, drága nyulacskáim! Meddig várjunk még rátok? Mindjárt egészen beesteledik! S veszélyes ám a létrán mászni a sötétben! Majd itt fönt megbeszéljük a továbbiakat! Te is gyere, gólya koma!

Erre sietve megindult a társaság, és egyre apróbbá váltak a magasban, amíg el nem tűntek egy vörös felhő mögött, már csak a gólya utolsó szárnycsapását lehetett látni, ahogy elmerült a gomolygásban.

 

A történetnek ugyan még koránt sincs vége, de a mesének igen. Aludjatok, gyerekek, álmodjátok meg, mi történt ezek után a mesebeli nyulacskákkal, és a maradék farkascsaláddal. Jó éjszakát.

 

 

 

A mese, ami mesének is sok

 

Írta: Fenyősy Zita és Boldizsárék, meg Dezsők, 2022

 

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, aki egy eldugott kis faluban élte mindennapi életét. Iskolába járt, hordta haza az ötösöket, veszekedett, civakodott, játszott, tanult, mint minden magakorabeli gyerek szokott. Ám ahogy telt múlt az idő, nőtt, nődögélt, és kijárta az általános iskolát. Gimnáziumba íratták. Nagy változás volt ez az életében. Új iskola, új osztálytársak, új környezet. És ami a legizgalmasabb volt, hogy vonattal ment ezentúl reggelente az iskolába. Ez volt az egyetlen, aminek örült. A többit megspórolta volna magának, mert nem szerette a változásokat.

Reggel korán felébredt, megfürdött, összekészítette az iskolatáskát, az uzsonnát, és ment ki izgatottan az állomásra. Volt neki havibérlete, nem kellett félnie, hogy elfelejt jegyet venni.

Ácsorgott a lány az állomáson, figyelte a többi várakozó, munkába, iskolába induló utasokat. Jött a vonat. Megvárta, amíg felszáll a többi ember, udvariasan a végére maradt.

A vonaton nem sok hely volt, sok volt az utas, ezért leginkább az előtérben ácsorgott.

Hát ez nem olyan izgalmas, gondolta csalódottan.

De hamarosan le kellett szállnia a vonatról, mert át kellett szállnia egy nagyobb állomáson egy másik irányba induló vonatra, hogy elérjen abba a faluba, ahol volt a gimnáziuma. Leszállt, és keresett magának egy jó kis helyet a kerítés mellett a tujáknál. Ez lett neki a későbbiekben az egyik állandó várakozási helye. Ácsorgott hát, és nézelődött. Nagyon szeretett nézelődni.

Egyszer csak megszólalt a hangosbemondó, tessék vigyázni, a harmadik vágányra vonat érkezik!

Nem kellett sokat mondani, a lány nagyon vigyázni kezdett. Figyelte, most mi lesz.

Az lett, hogy tényleg megérkezett a vonat. Megállt, leszálltak róla az utasok, fölszálltak rá mások, és... és...

És nyikordult a forgalmi iroda ajtaja balra, és kitárult, és kilépett rajta egy bácsi, kezében egy bottal, rajta kerek tábla, zöld jelzéssel. Kényelmesen a vonathoz sétált, gyakorlott mozdulatokkal elindította a vonatot, tisztelgett a mozdonyvezetőnek, és vigyázállásban megvárta, amíg a vonat kigördül az állomásról. Aztán sarkon fordult, és visszament az irodába.

Hát így kezdődött a mese.

És hasonló módon folytatódott. Mindig jött valaki, aki indította a vonatokat, és mindig visszamentek, és eltűntek az irodában.

Mi lehet ott? Töprengett magában a lány. Mit csinálnak ott ezek a bácsik és nénik? És sajnálta, hogy jött a vonata, és el kell mennie az iskolába, és fizikaórán, matekórán, és hasonló unalmas órákon kell ücsörögnie, ahelyett, hogy kiszabadulhatna, és felfedezéseket tehetne a nagyvilágban. Mert milyen jó lenne, ha elszökhetne az órákról, és mikor mindenki iskolában, vagy a munkahelyén dolgozik, ő megleshetné, mi történik máshol. Például ott az állomáson.

Milyen jó annak a bácsinak, neki nem kell tanulni. Csak tiszteleg a szélben, és indítja a vonatot. Meg kiáll sütkérezni az ajtó elé. Meg nézegeti a röpködő madarakat a messzeségben. És mindent tud, hogy működik, ismeri az embereket, a környéket. Szerencsére még csak kilencedikes volt, ezért hosszú hosszú évek álltak előtte, hogy vigyázzon, mikor jön a vonat.

Nagyon szerette.

Már kisgyerek korában nagyon szeretett vonatokat rajzolni, meg vasutasokat. Száraz levélből mozdonyt formázott a porba, és indítót mellé. Nagyon szépre sikeredett. Lám, most meg itt van valódiban, amit eddig megrajzolt.

 

Ez a lány szeretett rajzolni. Elkezdett járni rajzszakkörbe, de egy nagyon messzi faluba. Minden szombaton vette a rajzmappáját, és indult a rajzkörbe, hogy ügyesedjen. Oda is errefele vezetett az út, csak sokkal messzebb volt a falu. Sokat kellett hát várnia a hétvégi menetrend miatt a lánynak ezen az átszállós állomáson. Ezek a hétvégék sokkal kedélyesebbek voltak az állomáson, mint a hétköznapok. Nem volt annyi utas, békésebbek voltak az emberek. Néha jöttek cigány nénik, bácsik a kiskocsijukkal, és letelepedtek a padokra, és ízesen beszélgettek. Egyszer egy cigánynéni odament a lányhoz, és megszólította. Jósoljak neked, galambom? Nem köszönöm, mosolygott rá félénken meg kicsit ijedten a lány. Szerencse lesz veled, kicsilány, látom az arcodon. Mondta mégis a néni, és továbbment.

Tudta a lány, hogy igazat mond a néni. Érezte ő ezt mindig, ezért volt olyan jókedvű általában, hiába volt ezernyi gond, nyomorúság a nagyvilágban.

Más érdekes dolgok is történtek. Egyszer, mikor leszállt a vonatról a rajzkörből jövet, egy mentőautó állt az állomás épülete mellett. Be-bement a mentőautóba az indító ember. Végül kijött másodmagával. Egy bajuszos bácsit támogatott maga mellett. Ez egy csizmás, sárga mellényes bácsi volt. Itt dolgozott az állomáson ő is.

Máskor egy piros nagy mikrobusz állt meg ott, és ládákat pakolt ki belőle egy néni, tele almákkal, szőlővel, mindenféle gyümölcsökkel. Nagyon tetszett ez a lánynak. Az indító embernek is, mert odasétált, és vett magának egy szép zöld almát. Eltűnt vele az irodában, de hamarosan visszatért, és kicserélte inkább egy pirosra. Az almával labdázva tért vissza.

Megint máskor, mikor jöttek a téli hidegek, sok varjú kerengett a sínek felett, és megtelepedtek a talpfákon. Jött ki a vonatra várakozni az egyik forgalmista, és a botjával hadonászva kergette őket. Hess innen, elüt a vonat, buta varjak!

Vagy egyik alkalommal egy kislány játszadozott a lépcsőkön, és énekelgette: Keleti bácsi, Nyugati bácsi, Rákosi bácsi!

Mindenre vigyázott ez a lány. Nem kerülte ki a figyelmét a legkisebb dolog sem. A messzeségben balra volt egy épület nagy ablakkal a magasban. Sokszor sétáltak onnan meg oda itt dolgozó emberek. Néha kiálltak az erkélyre, és kiintettek az alant elguruló vonatnak.

Ebben az épületben voltak azok az emberek, akik mindenféle fontos forgalomirányítást végeztek, és tájékoztatták hangosbemondón az utasokat. Néha egészen furcsákat mondtak. Például olyat: Tessék vigyázni, Moszkva felől az ötödik vágányon tehervonat halad át! Vagy egy borús esős délután valaki azt mondta: angyal! Vagy nagyot füttyentettek.

És olyan is volt, már sokkal később, már esti sötétben, hogy valaki suttogott a bemondóba. Ide nézz, ne nézz ide. Súgta. Nagyon furcsa volt. Meg bekiabáltak a bemondó ember hangjába valakik mások, hogy szia! A lány ezt mind észrevette, és fel is vette némelyiket hangszalagra. Ilyen különös dolgokat meg kell őrizni, döntött. Kár, hogy idővel mégis törölte mérgében, de ezt később mesélem el.

 

Bár lassan teltek a napok, egyszer mégis végeszakadt a gimnáziumi éveknek, és a lány, ekkor már felnőttként, betöltve a tizennyolcat, új élet elé nézett. Mivel szorgalmasan rajzolt, ezért megügyesedett annyira, hogy felvették az ország első művészképző egyetemére. Festő akart lenni. No de miért? Mert szeretett rajzolni. Mert utált tanulni. Mert nagyon szeretett nézelődni, nagyon szerette a fényt, a színeket, és semmit nem szeretett, aminek köze volt a gyakorlatias, pénzorientált gondolkodáshoz. Egy olyan világot szeretett volna megalkotni, ami szebb, mint amiben élt, jobb. Mert ez a lány nagyon szerette a meséket. Egész idő alatt, amíg élt, meséket alkotott magában a dolgokból, amik történtek. Talán ezért figyelt fel olyan apró dolgokra, amikre a többiek nem nagyon, és azért volt hajlamos szokatlan dolgokat csinálni. Csak néha zökkent ki ebből a világból, és lett olyan, mint a társai, akiknek eszükbe sem jutott valami többet elvárni az élettől, mint ami volt. Olyankor egészen kiábrándult volt, és nem értette, hogy tudnak elégedettek lenni ennyivel az emberek. Nagyra törő volt, az az igazság. Ez lett a veszte.

 

Elhatározta, hogy nagy művész lesz, aki olyan szép képeket fog festeni, hogy csodájára járnak az emberek. Már az elején nagyot koppant. Ugyanis az egyetemen kiderült, hogy nem is az jó, amit ő annak látott, hanem egészen más. Például az a gyakorlatorientált, pénzcentrikus látásmód, amit mindig utált, világéletében.

Igen elkeseredett.

És ez még nem minden. De az emberek a művészeti életben nem tartották elég rondának, csúnyának a való életet, és igyekeztek ízlésük szerint bepiszkítani, bemocskolni az életművükkel. Szegény lány, egészen megzavarodott, felháborodott, elkeseredett, és a végén elutasító közönybe menekült ezekkel a hatásokkal szemben.

Annál jobban kötődött a saját külön világához, aminek semmi köze nem volt ezekhez a dolgokhoz. Abban az emberek, helyek olyanok voltak, amilyenek a valóságban, de sugárzott körülöttük a fény, ami megszépítette ezt a rondaságukat, és mutatta, hogy ez csak a látszat, valójában sokkal mélyebb értelme van a dolgoknak, és van értelme, és szép lesz a végén, ami most nem az.

 

Hát így telt a múlt.

És most rátérek, miért lett mérges egyszer ez a lány annyira, hogy kitörölte, megsemmisítette mindazokat az emlékeket, amik ahhoz a sokat emlegetett állomáshoz fűzték.

Meséltem arról a bácsiról, aki sárga mellényben és csizmában szokott járni-kelni, néha hógolyóval megdob embereket, máskor tárcsával galambokat. És bajuszos.

Ez az ember nagyon emlékeztette a lányt egy ismerőséhez, és az ilyesmi soha nem véletlen. Azzal az ismerőssel jóban volt Zita, mert mit tagadjam, róla van szó. És nagyon sokat is volt vele. Épp ilyen bajuszos, hasonlóan pocakos ember volt az is, és azt hiszem, jól kiismerte Zita az évek folyamán. Ezek az emberek nem tudták, hogy ő ismeri őket belül. Jó emberismerő volt, csak jobbindulatú, mint kellett volna. Egyszer összeakasztotta a bajszát ezzel az ismerőssel, és ő győzött. Ezt kellett volna ennek a sárga mellényesnek tudni.

De nem tudta. Ez volt a pechje. Megpróbálkozott azzal, amivel jobb lett volna, ha nem próbálkozik meg. Ugratni akarta kicsit Zitát. Sikerült is. Dörzsölték a kezüket az állomáson. Jól sikerült ez az ugratós dolog, fiúk! Mert érezték, hogy méltó ellenfélre bukkantak, és az ilyesmi lázba hozza a férfiakat.

Zita erre egy egész életre szóló hadjáratot indított ellenük, aminek jól átgondolt alapja a látszatra épült. Ugyanis mint festő, tisztában volt vele, hogy milyen becsapós és fontos dolog a látszat. Meg áruló.

És mivel jó megfigyelő volt, és ő maga tisztán átlátszó, előre tudta, hogy nem kétséges a siker.

Ám az Égiek semmit sem csak úgy vaktában intéznek. Úgy megy ez a felsőbb világokban, hogy egy-egy ilyen tisztán átlátszó ember feladatba kap egy egész hadseregnyi bűnöző hajlamű vagányt. Azért annyit, mert annyival ér fel. És az Égiek a sportszerűség hívei.

Azt, hogy ez így van, ezek az ugratós fiúk is érezhették, mert egész csapat indult ellene. Mind meglett, erős férfiember. És ők még a krémje volt, simán csak az ugratás kedvéért. De voltak rossz szándékkal is körülötte, amiről semmit sem tudott ez a lány. Teljesen gynútlan volt. És ők akkor még a háttérben voltak.

Nos, Zita morcos lett az ugratósokra. És ezzel egy időre le is állította a játékot.

És ekkor beindultak a bűnözők. Körberajzották, úgy, hogy még csak esélye sem lehetett Zitának. Mert semmit nem tudott, csak élt a maga módján, teljesen spontán. Ők viszont tudtak róla valamit.

Zitának volt egy igen nagyon különös, és egy általános képessége is, amit jóformán minden ember megtapasztal magán az életében. Nyitott volt mások gondolataira. Ugyan nem mindenkiére, de akikre igen, azokra jobban, mint általában szoktak lenni az emberek. Erre felfigyelt valaki, és kezelésbe vette. Egy olyan emberről van szó, akit szakmájából adódóan érdekelt az emberi elme működése.

Észrevétlenül egy lelki kapcsolatot épített fel kettejük között, ami könnyen ment, mert habár Zita nem ismerte személyesen, öntudatlanul szimpatizált vele. Futólag látta csak hébe-hóba, és nem sejtette, hogy ők napi szinten kapcsolatban vannak, együtt dolgoznak a gondolatok szintjén.

Ez az ember a szakmájában nagyon elismert, magasan képzett tudós volt, aki fejébe vette, hogy arra teszi rá az életét, hogy kikutassa az elme működésének rejtelmeit.

Nagyon alaposan látott hozzá. Úgy döntött, hogy egy alanyt kiválaszt magának, akivel élete végéig együtt fog dolgozni. Az alaposságnak volt a híve, a mélységben hitt, nem a felszínességben.

Érdeklődött a kollégáitól, tudnak-e ajánlani neki valakit, aki alkalmas lenne a feladatra.

Ők meg egymásra kacsintottak, és azt mondták ártatlan arccal, hogy éppen akad pár. Válasszon. És elé tárták a választékot. Volt benne férfi, nő, kicsi nagy, más nemzetiségű, magas társadalmi rangú, és szegény, egyszerű családból származó. Nos, melyiket szeretnéd? Hangzott a kérdés. Tétovázott a tudós, kit válasszon. Végül megakadt a szeme egy kislányon.

Ő ki? Kérdezte. Hát egy lány Magyarországon, egy kis faluban. És hogy kerül ide a többi közé? Hát ő is alkalmas. De Magyarországról? Igen. Ott is alkalmasak az emberek.

Elképedt a kutató bácsi. No, ha már így megakadt a szeme ezen a kicsilányon, akkor legyen az.

Kicsit messze van ugyan, de az manapság nem akadály. És elkérte a fényképet a kollégáktól a kislányról.

Hazavitte, és a következő pár napban csak azzal foglalkozott, hogy tanulmányozta. Próbálta kitalálni, milyen lehet belülről a kislány gondolkodása. Figyelte a szemét, a száját, az arcfelépítését, az állását, és egy idő múlva már szinte csukott szemmel is maga elé tudta képzelni.

Ez volt az első lépcsőfok.

Aztán kiváltotta a vízumengedélyt, és elutazott vonattal abba a messzi országba, hogy élőben is fölkeresse a kislányt. Nagyon érdekesnek találta, hogy más kultúrából való, más nyelvű kislánnyal dolgozzon együtt.

Sajnos nem járt sikerrel a találkozás elsőnek, ugyanis történetesen egy olyan kislányról volt szó, akit a szülei eléggé a világtól visszavonulva neveltek. Hónapokig ki sem tette a lábát a kerten kívülre.

Elhatározta a kutató bácsi, hogy itt keres magának valami megélhetést a közeli fővárosban, átköltözik ebbe az országba. Nagy döntés volt. És mindez egy kislány kedvéért, akit még életében nem látott személyesen.

Sikerült jó munkahelyet találnia, és kellemes kollégákat. Munka után pedig indult fölfedezni a kislány faluját. Járt kelt, mindent megfigyelt, hogy ha eljön az ideje, ezt is tudja.

El is jött. Iskolába kezdett járni a kislány. Jaj, de hogyan? Begipszelt karral! Eltört neki a jobb karja, rögtön iskolakezdés előtt. No, ez is jól kezdi, gondolta magában a bácsi. Hátránnyal indul az iskolában.

Bal kézzel kellett a házi feladatot megírnia.

Annál jobb! Ugyanis a jobb agyféltekét használja az ember, ha a bal kezét használja. És ahhoz a feladathoz, amire szerette volna rábírni a kislányt a bácsi, pont a jobb agyfélteke fejlettségére volt szükség.

És nem elég, hogy első osztályban eltört a karja, második osztály után, a nyári szünidőben újra csak eltört, ugyanaz, ugyanott. Újra csak a bal kezét használhatta a kislány.

Micsoda véletlen! Álmélkodott a kutató bácsi. Minden a lehető legjobban alakul! De azért sajnálta a kislányt. Mikor elment nyaralni a családdal, ő is velük utazott. És milyen jól tette. Abban az alföldi faluban, ahol a nagymamát mentek meglátogatni egy hétre, sokkal szabadabban mozoghatott a kislány, és többször találkozhattak, és nem csak futólag, hanem hosszabb ideig is megfigyelhette távolról. Mert korábban csak futólag figyelte, mert a munkahelye miatt nem láthatta, mikor iskolába hordta az anyukája, meg vitte haza délben.

Jól megleszünk mi együtt, mosolygott magában. Mert próbát tett, és a kislány nagyon szépen együttműködött vele. Mikor fejben rá gondolt, akkor a kislány arra fordult, amerre ő állt. Mikor azt kérte tőle gondolatban, hogy most forduljon el, megtette. Mindezt úgy, hogy nem láthatta.

Így gyakorlatoztatta a kislányt az alatt az egy hét alatt, kisebb utasításokat küldve felé gondolatban. Meglepődött. Milyen szépen együtt dolgozik már most, pedig milyen kedvezőtlen körülmények vannak, hogy személyesen nem ismerkedhet meg vele! Más kutatók ezt úgy szokták. Találkoznak a kutatási alanyukkal, és elbeszélgetnek vele, teszteket töltetnek ki, feladatokat csinálnak meg együtt, és csak aztán térnek rá, hosszú ismerkedési idő múlva a voltaképpeni telepátiával való munkára.

Ez a kislány meg még csak azt sem tudja, hogy ilyen feladatban részt vesz. Nem is látta őt, csak ő a kislányt. És nem is találkozott vele még közelről, csak messziről figyelhette. Ez a bal kéz lesz. Gondolta a bácsi. Mert aki alapvetően jobb kezes, és át kell térnie a bal kézre, annak radikálisan fejlődnek azok az agyi funkciói, amik nem fejlődnek olyan gyorsan azoknak az embereknek, akik születéstől kezdve a bal kezet használják ügyesebb kézként. És hogy ez miért van, arra is rájött. Ugyanis a balkezesek azok látens jobbkezesek. Nem azért balkezesek mert fejlett a jobb agyféltekéjük, a tévhiedelemmel ellentétben, hanem azért, mert nem elég fejlett a bal.

És ezért nem volt butaság régen, hogy rászorították a jobb kéz használatára ezeket a gyerekeket. Persze, mikor korrigálódik ez a fejlődésbeli elmaradottság a két agyfélteke között, akkor már van értelme áttérni a bal kéz fejlesztésére. De addig nem.

 

Hogy teljes legyen a kép, említsük meg már most itt, hogy Zita egyetemi évei alatt is hónapokig bal kézzel írt, rajzolt, festett, szinte kivétel nélkül, csak úgy, minden telepatikus utasítás nélkül. A sors kezét látta ebben a bácsi. Ezek szerint jól választottam. Gondolta elégedetten. Bár ebben már régen nem volt kétsége.

A gyerekkora a kislánynak így telt, ritkásan kis feladatokat küldött neki gondolatban a bácsi, akit soha még nem látott. Már nem is tartotta szükségesnek odamenni a helyszínre a bácsi. Lesz ahogy lesz. Csak gondol rá, megkéri valamire. A kislány meg vagy csinálja, vagy nem. Komoly, összetett feladatokkal bízta meg. Megkérte, hogy naplót vezessen a napjairól. Hogy színes filccel írjon. Hogy száraz levelekből egy mozdonyt rakjon ki a kertben és mellé egy indítót, tárcsával a kezében. Hogy rajzolja le a naplójába.

És így tovább, és így tovább. Ezzel a vonattal sok dolga akadt a kislánynak. Leginkább azért, mert a nyári szünidőben vonattal mentek a nagymamához, és akkor már végre néha személyesen is találkozhattak, mint utasok. De a bácsi, noha már alkalma lett volna bemutatkozni, egyet gondolt, és föltette magában, hogy titokban marad. Majd ha profi képességeket fejleszt ki a lánynak, akkor mint régi ismerős, találkozhatnak. Vajon mi lesz? Hogy fog elsülni?

Közben megtanult magyarul, családot alapított, és fejlesztette magát a szakmában. Szerette Magyarországot. Leginkább azért, mert ide kötötte ez az izgalmas munkája a kislánnyal. Mert bár nem tudott róla, de ebben nagyon hasonlóak voltak mind a ketten. Hogy mind a ketten szerették a rejtélyes dolgokat, a átlagos dolgok mögött megbúvó mély értelmet. A dolgok mögött felfénylő lehetőségeket.

 

Ez a kislány valahogy megérezte őt. És a nyári utazásokkal kapcsolta össze, a vonattal, vasúttal, a szabdsággal, hogy kiszabadul otthonról egy nyaralás erejéig, sok gyerekkel, rokon nénikkel, bácsikkal játszhat, kirándulhat. És bizony felismerte, noha a tudós bácsi igyekezett ártatlanul úgy tenni, mintha ő csak egy utas lenne, aki véletlenül épp erre jár. Ugyan nem tudhatta, hogy mi közük van egymáshoz, de azt érezte, hogy van valami közük.

Nagy nagy szeretet fűzte a kislányhoz a bácsit. Mintha a saját gyereke lett volna, az első, a legidősebb.

Micsoda fájdalom volt, mikor valamiért el kellett hagyni Magyarországot, visszatérni a saját hazájába. Nagyon fájt a búcsú. Visszajövök, kislány! Ígérte gondolatban.

És nem hagyta abba a gyakorlatoztatást. Ugyanúgy dolgoztak együtt, de már a Föld túlsó oldaláról.

Valamit megérzett a kislány, mert megviselte őt is ez az időszak. Gyámoltalan, otthontalan lett. És hogy honnan tudta ezt a kutató? Onnan, hogy ő szintén rendkívüli telepatikus képességekkel rendelkezett. Ezért is hívták vissza az országába. Mert egy kutatási projektben kellett részt vennie.

És jóformán olvasott már a kislány gondolataiban. Azt nem tudta, hogy a kislány hogy van vele, mennyire tudatos benne ez a lelki kapcsolat kettejük között, mivel nem beszéltek sohasem. De azt érezte, hogy szomorú lett a kislány, magányos, és szorongott.

Szerencsére valahogy túl lett ezen az időszakon, segített neki gondolatban, de a biztonságérzete nagy csorbát szenvedett. Hiányolt az életéből valamit, és okot keresett rá. Mindenféle okokat talált. Hogy csúfolták az iskolában, hogy utálatos vele valaki, hogy sokat kell tanulni, hogy nem játszanak vele.

 

Innentől kezdve szürkébb lett az élet. És nőtt a kislány is, kamaszodott, azzal is együtt járnak a megpróbáltatások.

És akkor jött a gimnázium. A vonattal.

Hát ezért volt, Zita, hogy ennyire érdekelt téged minden, ami a vasúttal összefüggött. Hogy olyan nagy szeretet fűzött téged minden kis aprósághoz, hogy annyira figyeltél. Kerestél engemet. És nem találtál, de tudtad, hogy itt kell lennem, itt szoktam lenni, ahol a vonat van. Helyette találtál magadnak valaki mást, aki pótoljon, ha már én nem vagyok. És ezért vonzott téged valami az oroszokhoz. Mert én orosznak születtem, és most is ott lakom. Messze messze tőled. De hamarosan találkozunk. És nem is fogunk egy időre elválni, ígérem.

De nem hagytalak egyedül. Lett egy utódom. Volt egy tanítványom, aki a helyemre jött ide Magyarországra, és neki adtalak át, és ő folytatta velem párhuzamosan a képzésedet. Mert időközben komoly figyelem terelődött rád, csak nem tudtad. Alapból kuriózum voltál, nem véletlen, hogy, kacsintottak, mikor elém tették a választékot. Csak én nem tudtam róla. És ők meg meglepődtek, hogy téged választottalak. És nagyon meglepődtek, hogy miattad ilyen messzi országba utazom.

Dehát jók a telepatikus megérzéseim, kicsilány.

Nem csak én dolgoztam veled, hanem egy egész szakember gárda. Onnan, Oroszországból. Mikor már olyan szintre értek, ahova kellett, akkor hívtak engem vissza. És akkor tudtam meg rólad sokmindent, amit életemben nem gondoltam volna. És te a mai napig csak sejtegetsz.

Az utódom szintén megszeretett téged, és néha, ha Magyarországra látogattam, már ketten látogattunk ki a kicsi faluba hozzád. És sokat meséltünk rólad egymásnak. Közös szerelmünk lettél. És akkor csatlakozott hozzánk egy harmadik is. Teljesen magától.

Volt valami közös bennünk. Az egyenruha, a vasút, és a szeretet, ami hozzád fűzött. Aztán időközben lemorzsolódott. Nagyon sajnáltuk. Szerettük volna magunk közé venni, hogy ő is a kiképzőid közé kerüljön.

Saját választása volt, azt hittük. Csak később tudtuk meg, hogy a vagányok is közreműködtek. Gratulálunk nekik. Majd ezért még lesz nekik mit a hátukon elvinni.

De a csorbát kiköszörüljük, ígérjük mindhárman.

A viszontlátásra, kicsilány!

 

Jelentem, a csorbát kiköszörültük. Nem volt nehéz.

Mikor kisgyerek volt Zita, mindig nagy figyelemmel nézte, ahogy a család férfitagjai köszörülték a köszörűkövön a csorbát. Hogy pattognak a szikrák szerteszét! Mindenki fölfigyelt rá, még olyanok is, akik nem is tudták, hogy ott csorba van.

A férfiak nagyon szerették, hogy ilyen figyelmet kelt a munkájuk.

Figyeld meg, kicsilány, hogy hamarosan te is nagymester leszel ebben.

Vigyáztam nagyon, hogy ne pattanjon a szikra a hajamba, ezért eltakartam egy különleges sapkával. Meg is néztek erősen miatta. Mi az kislány? Valami fáj, azért takargatod? Nem, csak a szikra. Magyaráztam. Ja. Mondták erre, és otthagytak.

Volt a Zitának egy szép nagy rajzdossziéja. Ebben tartotta azokat a jól sikerült rajzait, amiket nagy becsben tartott. Tudod nem akarom, hogy összemaszatolódjanak mondta egy alkalommal valakinek. Épp ott voltam, ezért hallottam. Nagy hatalmas épület előtt álltunk, és éppen egy katonakabátú ember haladt el a közelben. Majdnem el is sodort minket.

Ejnye, néztem föl, ki ez a sietős bácsi. De ő ügyet sem vetett ránk. Milyen jó hogy a dosszié nem esett ki a kezemből, mert bemaszatolódott volna.

Mi az Zita elszegődtél rajzmesternek? Hallottuk egy lobogó hajú bácsi hangját. Mosolygott a bajusza alatt.

Nahát, hogy itt mindenki ismer minket, álmélkodott Zita. Nehogy azt hidd. Nem ismernek minket még. Majd csak ezután, nekem azt mondta egy bácsi, hogy mindig a végén csattan az ostor. A lovakat én is nagyon szeretem, mondta Zita. Mikor kicsi voltam, játszottunk a fiúkkal fogathajtósat. Ketten mentek elől, egy meg mögöttük, és közéjük csapott az ostorral. Az nem lányos, Zita! Hallottam valakitől. Ezért büntetésből most fél óráig itt álsz büntiben ez mellett a fa mellett, és meg sem mozdulhatsz, amíg nem mondjuk, hogy szabad. Engedelmesen hajtottam le a fejem.

Hosszú volt, de kibírtam.

Nem baj, majd szaladgálhatsz eleget, ha eljön az ideje! Jó játék a mókus mókus ki a házból is! Az való lányoknak! Szaladgálni körbe, és karikákat rajzolni, ha valami érdekeset pillantunk meg!

Az nem az a játék, az hol az olló, komámasszony! Ki tudja már ezt követni! Belezavarodtunk, Zita. De majd ha újra felveszed a sapkád, lassan kibogozódnak a szálak.

Még kell köszörülni? Hát persze kicsilány. Nem úgy van az. Mindig újabb csorbák esnek, alig győzzük. No, akkor már biciklire pattanok, és megnézem, mi lesz ebből! Mondtam, mert láttam, hogy az egész arra megy ki, hogy megint egyedül maradjak. Mindenki kiközösít, ha meglát engem ebben a sapkában. Igen mert olyan katonás, kicsilány. És a katonát nem illik zavarni munka közben.

A nagy sietségben elhagytam a rajzmappámat valahol. Nem látta a bácsi valamerre? Kérdeztem, mert tudtam hogy ebből megint bünti lesz. Ja arra a csíkosra gondolsz amit a fogathajtásnál használtál? Igen bácsi.

Azt bizony nem láttam mondta a bácsi. Nagy sokára sikerült csak fölfedeznem egy bokor tövében. Véletlenül kicsúszott a kezemből ott. Még szerencse, hogy nem maszatolódott össze, lélegeztem föl. Lesz kapsz, Zita! Nem azt mondtuk, hogy vigyázz a holmidra? Ígérem, hogy többet nem fog előfordulni, könyörögtem. Rendben, de akkor őrt kell állnod ha jönnek a katonaságból diszszemlére!

Jelentem, megtettem. Mindig vállaltam a büntetést a tetteimért. Most már mehetsz, kicsilány.

És mehettem megnézni, mi van az udvarban hátul. Iregtek forogtak csinos lányok. Fényképművész fotózta őket mindenfelől, hogy divatújságba beillessze. No, ez is a sapkámat jött kicsúfolni, sértődtem meg.

El is szaladtam onnan, és addig mentem amíg egy nagy falhoz nem értem.

Egy folyó partján volt. Hú de nagy folyó látod Zita? Tetszik az embereknek. Andalognak, és gyönyörködnek a folyásában. Így kell tudni a leckédet jegyezd meg kicsilány, hogy menjen a végére mint a vízfolyás.

Le is ültem, hogy megtanulmányozzam hogy tudjam ha eljön az ideje.

Mikor kicsik voltunk, mi azt játszottuk hogy az ágyak hajók, hallottam egy arra menő házaspártól. Így volt az egyik, így a másik, szemléltette erősen hogy el tudjuk képzelni. És akkor azt versenyeztük, ki tud lassabban hajózni széllel szembe. Széllel szembe nem nagy ügy, fintorogtam. Menetszéllel háttal jó. Úgy csináltam kislány, hidd el, bizonykodott és megigazította a szemüvegét. De most már siessünk mert sietős a dolgunk, nem állhatunk le csak úgy egy csevegésre. És közrefogták Zitát és mentek tovább. Beláttam hogy én labdába sem rúgok mellettük, ezért visszafordultam. Na meg már hová maradt ez a kicsilány?

Folyton keresni kell, tekintgettek jobbra balra. Itt vagyok bácsi, ne tessék keresni, siettem előre.

Jól elfáradtam a végére. Jól csináltuk, Zita. Megint köszörültünk egy kicsit a csorbákon.

 

Volt egy feladatunk egy szép nyári este. Figyeld meg, Zita, milyen hajtóvadászatot rendezünk a nyulakból! És beültek a szekérbe, és behajtottak a széles szekérútról egy keskeny kis ösvényre. Nekem volt a feladatom, hogy előcsalogassam a nyulakat. Fifikásan kell csinálni, kicsilány, hallottam egy ismerős hangot. Ne nézz se jobbra se balra, és akkor előmerészkednek a bátrabb nyulak, mi meg piff-puff kilőjük őket. Felvettem a sapkámat, mert augusztus volt, és nagy csillaghullás, és nehogy szikra hulljon a hajamba. Ez már szokásommá vált mikor csorbát köszörültek a férfiak. Elindultam az ösvényen egyedül. A szekér csendesen haladt az árnyékban a mellékúton. Most állj be ide a susnyásba mert mi előrehajtunk, és visszakergetjük őket hallottam, mert egy se akart előbújni. Engedelmeskedtem mert a katonának engedelmeskedni kell. Csendesen álltam a fák árnyékában ők meg előrehajtottak. Most jöhetsz de lassan.

Tényleg beindultak a nyulak. Nagy svunggal száguldottak el a szekérúton, némelyik dudált, nekem úgy rémlett. Az a sötéttől van, kicsilány. Sötétben minden nyúl dudál. Falusi kislány vagyok, én csak tudom, mondtam, mert sértett, hogy mindent jobban tudnak nálam. De hogy ennyi van ilyen késő éjjel, álmélkodtam, mert időközben éjszaka lett. Ilyenkor már hosszabbodnak az éjszakák ezért van ez.

Nagyon hosszú éjszaka volt, tényleg. Mindenfele kajtattuk a nyulakat, amíg a férfiak azt nem mondták hogy állj. Mehetsz aludni. Holnap munka van, kell a pihenés, hogy friss legyél. És elfaroltak a szekérrel.

No szépen itthagytak egyedül, morgolódtam magamban. Fejembe csaptam a sapkámat és elindultam a faluba vezető úton. Ez így nem lesz jó kicsilány, hallottam megint valahonnan. Vedd csak le, mert összetévesztenek ebben a nagy sötétben egy katonával, és kilőnek téged is. Engedelmeskedtem, és hamarosan hazaértem.

 

De áruld már el Zita, hogy mi a csudáról beszélsz te itt. Már lukat fúr a kíváncsiság az emberek oldalába. Mi a helyzet veled? Mert hogy valami nagyon bűzlik, azt még távolabbról is kiszúrják az emberek.

Hát ha már így megkérdezted, akkor elmesélem. Mert én nem tudok semmit, csak sejtegetek, mint bárki más. Védelemből. Védelemből? Igen. Mert én egyszerű közönséges kém vagyok, azt mondják. Kém, Zita? Miről beszélsz?

Igen kém. Ezt így hívják itt nálunk, ami ezzel a szakmával összefügg. És hogy csinálod Zita? Úgy hogy még csak fogalmam sincs róla. De valamit sejtegetek, ha ugyan úgy van a dolog. No akkor mesélhetsz, sokan érdeklődve hallgatjuk, miket fogsz te itt mondani. Szívesen mesélek, ez összefügg a hajlamaimmal. Halljuk, Zita.

Azt mondták nekem, hogy mindez nagyjából igaz, amit föntebb megírtunk a telepátiáról, orosz szakemberekről. Kiművelték a telepatikus képességemet úgy, hogy fogalmam sem volt róla.

Nem volt egyszerű. Sok pénzbe, fáradságba, vesződségbe került. Leginkább az, hogy nem tudhattam meg a dolgot.

De aztán mégis máshogy fordult a kocka, és úgy döntöttek az illetékesek, hogy mégis tudnia kell ezt a világnak. Hogy miért azt nem tudom.

És hogy dolgozol?

Azt mesélem éppen. Csak mindig félbeszakítasz. Szóval úgy, hogy a tudatnak több rétege van. A tudatos tudat, a tudattalan tudat. És a tudattalan szintén több rétegre oszlik. Van a felszínen egy jelentéktelen rész, az amit Freud felfedezett és dolgozott vele. Van, amit Jung fedezett fel, méghozzá több réteget. De még azon túl is van pár. És ki tudja, hol ér véget. Mert nem ér véget. Én ezt most csak diktálásra írom. Nem tudom, mi az igazság. Tudat alatt valahol nagyon mélyen minden mindennel összeköttetésben van. Aztán egy magasabb szinten már csak bizonyos tudatok vannak összekapcsolódva. Nos, ezzel a réteggel tudok már dolgozni. Nem férkőzöm hozzá minden ember tudatához, de sokéhoz igen. Egész egyszerűen szimpatikus vagyok az emberek tudatának, és sok olyan is nyitva marad előttem, aki bezárul más emberek előtt. És megtudok rajtuk keresztül olyan dolgokat, amikre bizonyos embereknek szüksége van. Vagyis én nem tudok semmit, csak ha ők úgy akarják, és amennyit ők megosztanak velem. Ugyanis én csak eszköz vagyok a kezükben, egy kulcs, ami sok zárba beleillik, sok ajtó kitárul előtte. Értenek hozzá, hogy megtudják tőlem úgy, hogy én nem tudok semmit erről a tudatos tudatommal. Ilyen létezik Zita?

Már miért ne létezne? Ezzel dolgoznak a jósnők. Erre figyeltek fel okos emberek, akik a transzcendens dolgokat kutatták elég gyakorlati okok miatt. És eltanulták tőlük.

Kell ehhez egy adag emberismeret és egy olyan személyiség, ami előtt föltárulnak az emberek. Ezért fontos, hogy én valóban jó ember vagyok, azt mondják. Mert ez igaz. Ugyanis nem vagyok fölhasználható bármihez. Annak ellenére, hogy nem tudatosan működöm együtt, valamilyen szinten mégis tudatos döntés ez, ugyanis csak bizonyos utasításoknak engedelmeskedik a nem tudatos tudatom. És ezzel nem tudtak mit kezdeni a tudósok.

Mennyi tudat, te jó Isten.

És mennyi tudatlanság. De aztán jöttek az Égiek, és a rejtély megoldódott. Hát ezt kellett most megírnom. Én meg itt a szobai magányomban csak azt tudom, hogy valami egyszerűen nem stimmel velem. Elég kétségbeejtő helyzet, bevallom őszintén. A határokat feszegetik velem.

Meg én is bizonyos emberekét, ha mindez igaz. Ugyanis értem harcok dúlnak. Valakik élve, valakik halva akarnak megkaparintani. Nem drága semmi sem. Ha már nem segít, legalább ne ártson, mondják és száguldoznak az utakon autókkal. Csak épp esélytelenül, ami engem vagy a hozzátartozóimat illeti. Mert van már erre is egy védelem. Más embert elüthetnek, úgyhogy jó lesz ha vigyáznak. Meg sok úton módon próbálkoznak.

Vagy így van, vagy nem így, de nekem napokig nem szabadott ennem semmit egyszer, mikor távol voltam otthonról. És inni is csak azt, amit magam készítettem el. Tudják, mit beszélnek, akik aggódtak értem, mert volt már, akik meghaltak előttem meg utánam.

Sokmindenre jó a telepátia. Ilyen utasításnak szót fogadni, nos, ahhoz már egy különc természet szükséges. Én azzá váltam, ha nem is annak születtem. De ez sem olyan biztos. Mindenesetre az egyetem alatt a nagy fáradság, kínzó fejfájás a halántékomban az nem azért volt, mert én olyan fáradékony vagyok, hanem azért mert gőzerővel folyt a kiképzésem, csak épp nem tudtam róla. El is fáradtam bele. Nem kockáztathattak, mert minél inkább önállósodtam, kerültem ki a szülői felügyelet alól, annál nagyobb veszedelemben voltam. Ugyanis valaki aki tudott rólam elárult.

És most mi lesz?

Semmi. Az ellenfél a fasorban sincsen, ahogy láthatták már párszor az elmúlt napokban. De nem akarnak beletörődni, ezért egy kis időre úgy döntöttek az illetékesek, hogy nyaralni visznek a Hawaii-szigetekre. Lehet figyelni, hogy észrevegyék, hogy fog megtörténni. Volt Zita nincs Zita.

És a családod?

Van aki sejt valamit. De el is mondom. Aki olvassa, az tudni fogja. Ehhez is kell bizonyos korlátoltság, hogy az ember ne vegye észre, hogy kilőtték. A játékban veszíteni is tudni kell. Saját méltóságukat veszítik el. És magukat buktatják le. Ügyesek. Már mindenfelé figyelnek az emberek, hogy mi folyik itt. Én csak járkálok, teszem a dolgomat. Már itt Gyömrőn is gyanakszanak az emberek. Mióta szoktak vasutasok sétafikálni éjnek idején a főút mentén? Elnézést kérek, meg tudná mondani, merre van az állomás? Elvesztettem a fonalat. Ezt kellett volna észrevenni.

Vagány a lány, mondják sokan. Így együttműködni úgy, hogy a mai napig senkivel nem találkozott és semmit nem mondtak neki. Mert ez igaz.

Csak épp én az Égieket mindig megkérdezem, hogy tegyem-e. Ők az igazi irányítók. És az Égiek ellen az ellenfél esélytelenül indul.